Wallenberg - Dombrovszky

A 65 x 65 cm-es méretű emléktábla 1.5 cm vastag, rozsdamentes acéltáblából kivágott egyszerű, kontrasztos rajzolat. Három alak látszik válltól felfelé: a festő, a modell, és a festmény. A tábla az illegális nyomhagyás egyik technikájára, a kivágott sablonra, azaz a stencil technikára utal, amellyel pillanatok alatt tud az illegális nyomhagyó dolgozni. Az emléktábla kb. 2 m magasan, és a faltól 20 cm távolságra került kihelyezésre. A három figura alatt rövid szöveg olvasható magyar és svéd nyelven:

"Ebben a házban ült modellt Raoul Wallenberg 1944-ben Dombrovszky László festőművésznek, aki az egyetlen hiteles portrét festette róla."

A szöveg tipográfiáját a stockholmi Gábor Palotai Design stúdió tulajdonosa, Palotai Gábor grafikus készítette, aki egy svéd betűtípust (Esseltub) választott a munkához.

A tábla jobb alsó sarkába QR kód van belemaratva, amely a projekt weboldalára vezet.

Az egykori műterem falán elhelyezett táblával nem személyeknek ─ nem Raoul Wallenbergnek vagy Dombrovszky Lászlónak ─ állítunk emléket. A Keleti Károly utca 26-os számú ház falán elhelyezett emléktáblával egy portré megfestéséről, arról a relatíve rövid, pár órás folyamatról emlékezünk meg, amely a történelem időszámításában egy villanás csupán. Azonban ennek a villanásnyi időnek ma is érvényes tanulságai vannak. A festő és modellje a vészkorszak gyilkos légkörében találkoztak. A pillanat abszurd és kivételes is egyszerre, mert a festő és modellje bizonyos szempontból sokkal fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva 1944-ben, mint holmi portré készítése.

Amit egyébként tettek, a halálra szánt áldozatok mentése, minden ember számára morális kötelesség. De az a tény, hogy a háború őrületében a művész megfesti az embermentő diplomata portréját, különös jelentőséggel bír. Hegel a művészet célját az ember morális megjavításában, az anyag átszellemítésében jelölte meg. Az alkotó Szellem megőrzése, a művészi alkotó munka folytatása a téboly világában, a humanitás legmagasabb szintű megnyilatkozása az emberben.

Vannak a városban helyek, ahol az áldozatokra emlékezünk. Vannak, ahol azokra, akik az áldozatokat próbálták menteni. Sugár János műalkotása, ez az emléktábla, azért különleges a Wallenberg-emlékhelyek sorában, mert nem az áldozatokra, az áldozatok iránti humanitárius kötelességre hívja fel a figyelmet, hanem egy műalkotás megszületésének, és ezzel a szabad emberi Szellemnek állít emléket.

Emléktáblák: széljegyzetek egy város történelméhez

Az elmúlt évtizedekben mind az emlékezés, mind az emlékezet kutatása egyre nagyobb hangsúllyal kerül(t) olyan tudományágak fókuszába mint a társadalomtudomány, kultúratudomány és pszichológia. Ugyanakkor, a fokozódó tudományos érdeklődés mellett a politika szférájában is megjelent az emlékezetpolitika fogalma, bár ez utóbbi sem kizárólag politikai aktusként; társadalmi, kulturális relevanciája szintén nyilvánvaló. Az emlékezetpolitika mint az emlékezés koordinátáinak (ki, kire/mire, hol, hogyan) meghatározása ráadásul egyáltalán nem új keletű: a városok létezésének gyakorlatilag a kezdete óta jelentős szerepet játszott a hatalom definiálásában (ld. az egyiptomi fáraók elődjük emlékének kitörlésére irányuló gyakorlatait), és legkésőbb a 19. század második felétől, a köztéri szobrok tömeges elterjedése óta világos, hogy a városi térre nézvést is számottevő következménye van ezen intézkedéseknek. Ily módon, a város a maga emlékjeleivel saját történelmének lenyomatává, illetve „dokumentumává” válik (Donald J. Olsen), egy „palimpszesztté” (Andreas Huyssen), melyben a város szövetét újra és újra átírják, hogy aztán az emlékez(tet)és aktusa valódi nyomkutatássá váljon.

Ebben az összefüggésrendszerben az emléktáblák – az emlékművek, emlékkövek és utcanevek mellett – szintén részei a történelmi jelek köztereken fellelhető komplex hálójának. A többivel ellentétben azonban, az emléktáblák sokkal nagyobb számban fordulnak elő: a figyelmes járókelőnek folyamatos olvasmányélménye lehet a terekhez, utcákhoz és épületekhez fűzött „kommentárok” (Martin Schönfeld) lekövetése. A tipikusan az épületek homlokzatán elhelyezett emléktáblák tényleges széljegyzetek a város történelméhez, melyek nemcsak hogy egy archeológiai feltárás eredményét teszik közzé, de a jeles eseményt és/vagy személyt be is emelik az adott kor emlékezeti kánonjába. Ily módon, az emlékjelek felavatása legalább annyira szól a jelenről, mint a múltról; miközben hangsúlyozottan a történelem egy szegmensét elevenítik fel, magukon hordozzák létrehozásuk politikai, társadalmi és esztétikai irányvonalait is. Ebben az értelemben valódi felelősség hárul a mindenkori jelen korra (is), mely az emlékezés és felejtés mikéntjét befolyásolva hoz döntéseket re-prezentációról: esztétikai/művészi ábrázolásról, de történelmi ön-képről és identitásról is.